Ha elolvasod a történetem, köszönöm! Ha tanulsz belőle, tisztán látást, örülök :)

Azért írtam le ezt a sztorit, mert egy igazi manipulátorral, egy nárcisztikus emberrel kötöttem össze az életem örökre. A traumák, amiket okozott nekem/nekünk és azok feldolgozása kemény dió, minden napos munka a mai napig, hiszen közös gyermekeink vannak, akiken keresztül folyamatosan triggerel, traumatizál (és ami még fájdalmasabb, őket is.) Nagy segítség, ha leírhatom szabadon a valóságot és ha hiszel nekem. Mert ez az ember, a gyerekeim Apja megingatta a valóságba vetett hitem, mindenkit ellenem fordított (és próbál a mai napig) . Rengeteg munka ,energia vissza építenem magam és a kapcsolataimat. Segítség nélkül nem is menne, ezért köszönöm mindenkinek, aki mellettem áll és segít, a tesóm, a barátaim, a pszichológusom, örök hála nekik. A problémát tehát nem dédelgetem, csak megengedem magamnak, hogy megéljem a fájdalmat, ami ezzel járt, a gyógyulás érdekében :)

És még egy fontos dolog, talán segít is bárkinek, hogy felismerje a nagyon nehezen észrevehető nárcisztikus jegyeket, ami ! nem feltétlenül egyenlő az önimádattal, ! nem feltétlen velejárója a nehéz gyermekkor és ! nem kifejezetten csak agresszív nárciszok vannak. Akiről ez a bejegyzés szól, ő egy okos manipulátor.

Akkor csapjunk bele, íme a sztorim:

 ELŐTTE

Magabiztos, céltudatos felnőtté cseperedtem, egy érzelmileg megterhelő gyerekkor után...

19 évesen Budapestre költöztem egyedül, ahol minden olyan nagy volt, új és ijesztő...de mégis ott tanultam és fejlődtem életemben a legtöbbet.

2003 nyarán végeztem a tanulmányaimmal, már másnap fix munkahelyem volt. Abban amit tanultam ügyesen lavíroztam az életben is, sikereket értem el, saját magam építettem az életem.

Telt - múlt az idő , pár éven belül lett egy még szuperebb állásom. Itt 5 , számomra nagyon meghatározó évet töltöttem. Saját autóm és stabil egzisztenciám volt. Voltak párkapcsolataim, de sosem éreztem úgy, hogy "maradnék" örökre.

Sok fix, több éves/évtizedes barátom volt, a szülővárosomban, ami Budapesten is bővült. Igazi társasági életet éltem, sok bulival, közös utazásokkal. 

29 éves voltam és a testvéremmel laktam közös albérletben Budapesten. Igaz volt saját lakásom, nem akartam ott élni, mert 7 év a nyolcadik kerületből már sok volt. Így a saját lakásom kiadtam és tesómmal éltem. :)

LOVEBOMBING

Ekkor ismertem meg Őt, úgy robbant be az életembe, mint egy bomba és pontosan olyan volt, mint akire mindig vágytam. Pontosan olyan, és ez a lényeg. Simán tud olyanná válni, amire a másiknak éppen szüksége van…(ma már tudom). Átveszi a szokásaid, úgy öltözködik, ahogy Neked tetszik, úgy beszél, azokat a szavakat használja, amit te is. Úgy vágatja a haját, ahogy a te ízlésednek megfelel. Úgy viselkedett akkoriban (az első pár hónapról van szó), mintha az ikertestvérem lenne. Mindig azt mondta amit hallani akartam. Olyan jól tükrözni még senkit sem láttam, mint őt. De ez csak álarc és az álarcok lehullanak idővel...

Gyerekkoromban az Apám ott hagyott minket a mentálisan beteg Anyánkkal, a húgom és én megtanultuk, hogy csak magunkra számíthatunk, nagyon erősek lettünk és önállóak. A férfi (a szó legférfiasabb értelmében) mindig hiányzott az életemből, ezért amikor Ő konkrétan AZT képviselte, az „igazi férfi” szerepében tetszelgett, nagyon imponáló volt. Rendkívül gyorsan történt minden, még gondolkodni sem volt időm. Ő éppen vált az első feleségétől, akit jó ideig szidott. Mindenért ami rosszul alakult közöttük, a volt feleségét hibáztatta, még fotókat is mutatott micsoda igénytelen nőszemély, aki úgy hagyta ott a közös albérletüket, mint egy putrit. Sajnáltam őt, mert egy lepukkant lakásban élt, amiben alig volt bútor és elhanyagoltnak tűnt. Igazából így utólag, pontosan olyan volt az a lakás mint az ő igazi valója. Sivár. Mert ő önmagában sivár. Csak valaki más mellett lesz VALAKI. Éppen olyan valaki, aki olyan mint a másik. 

Ezekben az időkben nem számított az sem, hogy én a fővárosban éltem, ő pedig az egyik nagyvárosban. Még csak 1 hónapja voltunk kapcsolatban és már azon kaptam magam, hogy minden estémet nála töltöm, az otthonomtól 100km-re. Három hónap elteltével már az első közös otthonunkat foglaltuk el, a munkahelyemet feladtam, mert természetesen ez az otthon nem a fővárosban (ahol előtte több mint 1 évtizedet töltöttem), hanem az ő munkahelyéhez közel volt. Úsztam a boldogságban és én, aki már gyerekkoromban eldöntöttem , hogy sosem fogok gyereket vállalni, nehogy az történjen vele/velük, mint ami velem, szóval én a saját számmal ejtettem ki, hogy gyereket akarok tőle.

Ma már tudom, ezek a dolgok jellemzik a LOVEBOMBING időszakát, ami egy nárcisztikus manipulációs eszköz.

link: https://www.youtube.com/watch?v=Z7O5RigrCpQ

SEPARATION

Volt egy baráti társaságom, amit évek/évtizedek óta semmi sem tudott szétrobbantani. Semmi, kivéve....

Ezeket a barátaimat észrevétlenül idegenítette el, olyan lassan és sunyi módon, hogy nekem fel sem tűnt a nagy boldogságban, hogy már nem találom őket fontosnak (persze ez nem igaz, de már hiába is mondanám nekik ☹ ).

Kitalálta (de persze minden úgy volt megrendezve, hogy közösen találtuk ki és így is éreztem), hogy éljünk egészségesen, szokjunk le minden káros szenvedélyünkről, ami egyébként szuper ötlet volt, ezekkel csak azt erősítette bennem, hogy „lám, milyen is ha szeretnek, igazán foglalkoznak, törődnek veled”. 

3 hónapja éltünk együtt, kb 5 hónapja ismertem, amikor terhes lettem az első babánkkal. Akkor már tele voltam vegyes érzelmekkel..

”biztosan ezt akarom?”

„ hát persze, hogy ezt akarom! hiszen boldog vagyok!”

„ez az élet rendje, ha valaki szülő lesz megszűnik az addigi élete”

És hasonló mondatok cikáztak a fejemben, miközben éppen a teljes autonómiámat veszítettem el. Mire megszületett a kislányunk, addigra annyira elszeparált a családomtól („akik rosszat tettek csak velem és csak rosszat tennének most is”), hogy a szülésnél én magam kértem, hogy ne jöjjenek be a kórházba, csak ha mondom. Ezt mindig ügyesen csinálta, ő sosem kommunikált ilyeneket, az én számba adta a szavakat.

A kislányunk nagyon sírós baba volt, feszültséggel, de boldogsággal teli időszak volt, úgy éreztem zombi vagyok a fáradtságtól, de ott volt Ő…senki más, csak Ő. Addigra az összes kapcsolatom megszűnt, csak a kötelező családi látogatások voltak az én családom részéről (jogosan teljesen sértve érezték magukat).

Az ő szülei bármikor jöhettek, oda rendszeresen jártunk, róluk csak annyit…az alma nem esett messze a fájától, rengeteg figyelmet kapott tőlük, egész életében. Mindig ő volt az életük középpontja, bármit megtettek- és megtennének érte. Ettől alakult ki nála a „grandiózus én”…

Édes tudatlanságban teltek az évek, a teljes kontroll fel sem tűnt, annyira elvakított a „végre nekem is jár a boldogság” érzése, nem érdekelt mit és kiket veszítettem el talán örökre.

FÓKUSZVÁLTÁS - SZÁMÁRA AZ  "ÜZEMANYAG MEGVONÁS" 

Újra terhes lettem és 22 hónappal az első gyermekünk születése után, megérkezett közénk a kisfiam is. A figyelmem totálisan és visszafordíthatatlanul a gyermekeimre koncentrálódott (nyilván). Tehát, amivel (akikkel magához láncolt örökre) a vesztét hozták a kapcsolatunknak. Hiszen nem bírja ha nem vele foglalkozik az aki a táplálákát adja a lelkének.

Nem bírtam a gyerekek logisztikáját sokáig a 3. emeleti lakásban, ezért kértem őt, hogy keressünk egy olyan lakást, ami földszinten van. Utána ismét felpörögtek az események, találtunk egy telket és úgy döntöttünk, hogy elköltözünk, építkeztünk. Arra mindig nagyon ügyelt, hogy legyen valamiféle beleszólásom a dolgokba, de mindig ő mondta ki a nagy döntéseket. Kinéztünk egy szép telket, csendes utcában (ő ma is ott él) Ez is rendkívül gyorsan történt, pikk-pakk felhúzták a házat, amihez papíron továbbra sem volt semmi közöm (erre is mindig nagyon ügyelt). A fővárosi lakásomat mélyen áron alul eladtuk (egyedül sosem tettem volna ezt meg), annak az árát nyom nélkül bele tettük a családi házba. Tuti biztosra vettem, hogy vele és ott fogok megöregedni…(atyaég…)

Sokszor olyan dolgokat tettem, amit én magam sosem tettem volna meg, persze ez nem ment fel a felelősség alól, mert mégiscsak én tettem, de minden mögött az a megingathatatlan biztonságérzet állt, amit az elején éreztem, amit mindig érezni akartam onnantól. Ez az érzés vezetett oda is, hogy az Apámnak nem mondtam el, hogy eladtuk a lakást amit tőle kaptam (kis kiengesztelés gyanánt a gyermekkori hiányokért, talán így csillapította a bűntudatát…ezt csak ő tudja).

Ez annyira feldühítette az Apámat, hogy ordított velem a telefonban...úgy éreztem a boldogságom ellen beszél, nincs szükség a negatív dolgaira és azt mondtam neki: „soha többet nem akarok veled beszélni!” – igen, én mondtam a saját számmal. Ez az én saját gondolatom volt, aminek az a biztonságosnak láttatott közeg adott melegágyat, amit Ő, a nagy Ő adott nekem. Ez az egész konfliktus a testvéremmel is megtépázta a kapcsolatomat, nem is beszéltünk :( (ez 2 évig tartott, ami egy hosszú két év volt, nagyon sok fájdalommal és magánnyal….).

Így már senki sem "zavart" minket, senki aki igazán ismert engem: sem a régi barátok, sem a családom, a teljes kontrollja alá kerültem, totális kiszolgáltatottságban éltem: munka-, saját egzisztencia-, lakás-, önálló gondolatok NÉLKÜL.

Csak az ő családjával tartottuk a kapcsolatot, amit ők sem nehezményeztek…nyilván. Egyedül Anyumnak "kegyelmezett" meg, ő "maradhatott", hiszen "nem sok vizet zavar..." :(

Barátaink csak a közös barátok voltak, akikről tudta, hogy egy- két kivételtől eltekintve (Nekik nagyon hálás vagyok <3) simán a maga oldalára állíthatja őket, ha úgy adódik...ez később még téma lesz.

MEGCSALÁS

Mindig éreztem, hogy vannak flörtjei, itt-ott talán kis felszínes kapcsolatai is, de teljesen vakon voltam ezzel kapcsolatban. Nem is érdekelt igazán...

5 éves volt a nagyobbik és 3 éves a kisebbik gyermekünk, amikor már egy ideje azt éreztem valami megváltozott. Közönyt éreztem, nem beszélgetett velem ( miközben lételeme a beszéd).

Egy téli este a telefonját nyomkodta a számítógép előtt, és jött egy megérzésem….megkérdeztem miért nem a gépen messengerezik. Ő erre elvörösödött…tudtam, hogy itt vége a kapcsolatunknak, mert van valakije.

GASLIGHTING 

Iszonyat nehezen, rengeteg hazugsággal, tagadással, de egyértelmű bizonyítékokkal fény derült rá: tényleg megcsalt. Persze ő a végsőkig tagadott mindent, még akkor is amikor nyilvánvalóan láttam az ellenkezőjét. 

Először tagadott, utána torzított, majd azt próbálta elhitetni velem, hogy a csajszi csak egy beszélgetőpartner volt és mindenkinek ezt kommunikálta. Hogy én felnagyítom ezt a problémát, ez csak az én paranoiám...

link: https://www.youtube.com/watch?v=TbfR3nLqvcg

HOOVERING

Ezen a ponton elkezdett őrült módon teperni és mindent megtett azért, hogy a forrását (engem) nehogy elveszítse, vagy ha már elveszít, legalább anyagilag jól jöjjön ki belőle. Én pedig akkor éreztem a kapcsolatunk alatt először, hogy csapdába estem. Hogy ebből nincs egyszerű kiút. Mikor szabadulni akarsz, akkor veszed észre, hogy mennyire alattomos módon, bezártak egy kalitkába és mindent elvettek tőled, ami nyithatná az ajtaját annak a kalitkának.

0 lehetőségem volt, hogy kitörjek ebből a helyzetből. Nem volt MÁR saját lakásom (az ő házában éltem – mert akkor már az lett, nem a mi otthonunk), nem volt MÁR munkám, MÁR saját pénzem sem (egyébként az sosem volt a kapcsolatunk alatt), nem volt MÁR mellettem a családom, akire számíthattam volna, nem voltak MÁR a régi barátaim, csak közös barátaink, akik az ő verzióját ismerték, mert erre is nagyon figyelt, mindenkinél megelőzött. Sok energiát fektetett az én lejáratásomba.

Eltelt 1 év ebben a légkörben (ő úgy nevezte, hogy én nem tudok tovább lépni ezen az apró botláson…), egyébként tovább sodorta a hazugságspirál, folyton hibázott és én már semmit sem tudtam elhinni neki. Persze végig olyan dolgokat csinált és „engedett meg nekem” ezalatt az idő alatt, amit addig soha (nyaralásra mentünk, a kedvenc előadóm koncertjére, volt saját pénzem, szabadidőm magamra).

Azt hitte ezzel majd visszaszívhat magához, előbb-utóbb majd beveszem ugyanazt a mesét, amit az elején.

LINK: https://www.youtube.com/watch?v=6GLForMtMGU

SZABADULÁS:

Elszállt a bizalom és nekem újra kellett építenem magam. Ő külföldi munkát vállalt, így volt egy kevés időm magamat építeni, megágyazni a jövőnknek a gyerekeimmel. Nem akartam a semmibe elindulni. Így is több mint 1 évembe telt az „ágyazás”, munkát kerestem, elvégeztem egy tanfolyamot, vállalkozást indítottam, pályázaton vettem részt, ahol eszközöket vettem a vállalkozásomhoz. Ebben a tesóm segített, akivel ez idő alatt helyre hoztuk a kapcsolatunkat :) Ahogy mindenkivel próbáltam helyre hozni, nem sok sikerrel, Apám azóta sem tartja sem velem, sem az unokáival a kapcsolatot :( Pedig elmeséltem neki amit itt is leírtam, mindent megtudott erről...és csak annyit mondott: "ügyes!" Szóval nem sikerült vele helyre hoznom a kapcsolatom, benne több volt a sértettség, mint bármilyen más érzés, amit egy ember a gyermeke iránt érezhet. :( 

Ezen a ponton kerestem ügyvédet, aki azt javasolta, papír nélkül ne jöjjek el a házból,  hiába nem voltunk házasok, egy megállapodást a gyerekekről és a külön válásról írnunk kellett. Ennek az aláírását  is több hónapig húzta...Ő ragaszkodott a gyerekek váltott elhelyezéséhez, én pedig hiába tudtam, hogy valami nem stimmel vele, ekkor még mindig magamat hibáztattam, amiért nem tudok neki ezért a "kis botlásért" megbocsátani, szóval bele mentem a heti váltásba.

Időközben megismertem egy férfit, akibe bele szerettem, azóta is együtt vagyunk. Ő egy külön fejezet (egy szintén elég hosszú, amiről később fogok írni) �.

Ekkor a gyerekek Apjával már konkrétan nem voltunk együtt kb 1 éve, és az idő jelentős részét külföldön töltötte. Mikor megtudta a kapcsolatunkat azt is megpróbálta aláásni, azt mondta én csaltam meg őt...miközben ő volt aki nem engedett engem el, akinek egy eszköz voltam a kezében. 

LEÉRTÉKELÉS, LEJÁRATÁS (gázlángozás a barátaimon, ismerőseimen keresztül)

Számtalanszor mondtam, hogy el fogunk költözni a gyerekekkel, mindig az volt a válasz, hogy „hajrá…de innen nem viszel el semmit, a gyerekek maradnak, maximum heti váltásban lehetünk”. Folyamatosan gyengített ilyen mondatokkal:

„neked ez nem fog sikerülni” „olyan vagy mint az Anyád” „el fogod költeni az összes pénzedet és nyomorogni fogsz” (nem emlékeztem már, hogy előtte milyen erős voltam és meddig jutottam egyedül). Tudta, hogy a gyerekek miatt gyengébb vagyok és ezt ki is használta minden adandó alkalommal. Tudta, hogy sosem mennék sehova nélkülük, ezért húzta az időt még a szerződés aláírásával is. Félreértés ne essék, ez nem rólam szólt, nem arról, hogy engem hú de mennyire szeret...csakis táplálék neki a párja. És ha elveszti a táplálékát, az számára a halállal egyenlő. Ezért tartanak "háremet" maguk körül, ha a fő táplálék elvész, mindig van valaki akit elő lehet húzni a zsebből. Persze neki volt egy biztosan, akiről tudtam, a neve Ági...erről a jelenségről link: https://www.youtube.com/watch?v=L8q8imBF6Pw&t=18s

 Szóval lejáratás:

Az összes ismerősünket, barátunkat (mert ezen a ponton már csak közös barátaink voltak )  még az ügyvédemet is hívogatta és engem gyalázott. Lejárató kampányt indított ellenem, mindenki furcsán nézett rám az utcán, az oviban és a suliban ahova a gyerekeim jártak…neki hittek akkor még…☹

A barátokat zaklatta, körbe-körbe minden nap mást hívogatott. Mindenki úgy nézett rám (sőt sokan ki is mondták), mintha totál hülye lennék, hogy "ezt a végtelenül jó embert, aki ilyen hihetetlenül szeret engem, miért akarom én elhagyni?? Hiszen ő meg sem csalt...ő csak beszélgetett valakivel...hát már azt sem szabad??"  Azt nem látta senki, hogy mi zajlik igazából!

Nem haragszom senkire emiatt, aki akkor nem állt mellém. Megtehetném, de mi értelme lenne? Az idő úgyis megmutatja mi az igaz :) Már szinte mindenkit "visszakaptam". 

Történtek traumatikus dolgok is ezekben az időkben, amikor igazán megmutatta ki is ő valójában:

Azon küzdöttem, hogy írja alá a nyamvadt szerződésünket, amire mindig volt egy kifogása. azt akarta, hogy lássam milyen gonosz is ő...elvitte a gyerekeket Disneylandbe, no meg Ágit és az ő gyerekeit is ...én közben még ott voltam a "kalitkában", aláírt szerződés hiányában...mikor haza jöttek, a kislányom büszkén mutatta az Apa új barátnőjétől kapott kesztyűt. Én már az őrület határán voltam, konkrétan tomboltam emiatt, persze ez neki nagyon jó volt, mindegy milyen érzelmet vált ki a másikból, a lényeg, hogy érzelem legyen, mert az táplálék...A kisfiam fogta a kezét, miközben veszekedtünk, azt mondta vigyorral az arcán, teljes nyugalommal:  "olyan őrült vagy, mint az Anyád, nézz magadra.." "takarodj innen, költözz el, a gyerekeket sehova nem viszed" " menj, gyerünk, úgyis úgy végzed majd mint az anyád, nyomorogni fogsz". Ezektől a mondatoktól csak még dühösebb lettem és fel akartam pofozni, erre ő a kisfiam szeme láttára megszorította mindkét karom és a földre lökött teljes erejéből. A fejem a padlón koppant. A kisfiam felkiáltott és odaugrott hozzám: "Anyaaaaa" és zokogtunk mind  a ketten. Ebben az állapotban vittem oviba, azt sem tudtam hol vagyok. Talán ezért és mert teljesen elhitette velem, hogy ez miattam történt, no meg azért mert senki nem hitt nekem akkoriban, nem mentem orvoshoz...sem a rendőrségre. Nagy hiba volt! Hiszen erre nincs bizonyíték, kivéve a kisfiamat, aki azóta is tisztán emlékszik erre, pedig csak 4 éves volt...

Egy másik hasonló sztori:

Már külön éltünk (kb 2 hete) és az ő hete volt...elmentem a gyerekeinket megnézni az ovinál, sulinál, mert nagyon-nagyon hiányoztak.

Mikor meglátott az ovi előtt, azt mondta:

„mit keresel itt? ez az én hetem. Takarodj innen!”

A kisfiamnak mondtam, hogy szeretem és átkísérem őket a suliba, az utcán az iskoláig (kb 200m) végig, úgy hogy a kisfiunk közöttünk ment és fogta a kezünket, szidott és tovább folytatta amit fentebb írtam: „nem érted??? ez az én hetem, ne zaklass minket! ez az én hetem, takarodj innen, semmi közöd hozzájuk az én hetemen”

Ha valaki jött szemben és közelebb ért, hangosított magán és csak ezt a pár mondatot mondta folyamatosan.

Amikor elköltöztem az első, 1 szoba konyhás albérletembe a gyerekeimmel, a következő dolgokkal távoztam:

1 matrac

1 tv

Ruhák

személyes holmik

A vállalkozáshoz használt eszközeim

Amikor megismertem volt: saját lakásom Budapesten, jól fizető munkám, barátaim, családom.

Ezek nélkül az alapvető emberi dolgok nélkül jöttem el tőle.

De nem tudta elvenni:

- a gyermekeimet

- az önbecsülésem

- az erőm

- a bátorságom

- a kedvességem

- az emberekbe vetett bizalmam

- a jószándékom

- a jóindulatom

Ezek nélkül nem tudtam volna újra építeni magam. Újra építeni az életem…

Amim most van:

- csodálatos, érzékeny, okos két kiskamaszom 

- egy érzékeny, de erős húgom, aki mindig számíthat rám és én mindig számíthatok rá

- barátaim, akikre mindig számíthatok

- stabil vállalkozásom

- remek másodállásom

- stabil albérletünk, ami a sulihoz közel van és nyugalom vesz körül minket 

 JELEN

2022 szeptemberét írjuk és lassan 4 éve költöztünk el a gyerekekkel.

Volt ebben a 4 évben egy pandémia, ami miatt a mai napig nem tudom utolérni magam, ami az anyagiakat illeti. Ez nyilván az én hibám is, de mivel konkrétan kihúzta a lábam alól a talajt, az az ember akinek a gyerekeimet köszönhetem, igazából egy állandó túlélési harc azóta az életem (mindenféle szempontból).

Amiket itt leírtam, igazából mindig tudtam róla, de mivel az ő világában éltem, én tényleg elhittem a különválásunk idején (sőt még talán 2-3 évig is utána), hogy én nem tudtam neki megbocsájtani, ezért a szakításunk az én hibám. A szülői jó viszony érdekében mindent megtettem, mediációra hívtam (amitén fizettem egyedül), rendszeresen jártam/járok pszichológushoz tanácsadásra, hogy asszertíven tudjunk kommunikálni egymással (én legalábbis mindent megtettem ezért). Ez persze szintén nem kevés kiadás, de úgy voltam vele, hogy nekem megéri, hogy a gyerekeim ne azt érezzék, hogy a szüleik még kommunikálni sem tudnak egymással. A pszichológusom mindig azt mondta és mondja, hogy őt nem tudjuk megváltoztatni, de a mi viselkedésünkön keresztül tudunk a kapcsolatunkon javítani. Ez olyan jól sikerült, hogy egészen 2021 teléig szinte napi szülői kapcsolatban voltunk, mindenkinek azt meséltem milyen rendezett a viszonyunk, nincsenek konfliktusok, vagy ha vannak is, szépen meg tudjuk oldani. Idilli nem volt, hiszen akkor együtt lennénk, de a normálishoz közelített. Karácsonykor még meg is invitáltam hozzánk egy kis közös ünneplésre, amire magával hozta az újdonsült barátnőjét. Ismertem őt már régebbről, egy közeli élelmiszer boltban volt pénztáros, amikor a környékre költöztünk. Kis fiatal lány, de szimpatikus volt és igazán nem érdekel, hogy kivel van, csak legyen normális a gyerekeimmel. Eljött az új év és hozott magával egy halom problémát. Még 1-2 hónap telt el és oda költöztette a házba, ami egykor a mi otthonunk volt, ahol a gyerekeim a fél életüket töltik. Meséltek az együtt töltött időkről és azért bőven akadt benne olyan történet, amin kikerekedett a szemem (Apa együtt fürdik a hölggyel és közben nem akarják zavarni..., stb, stb). A gyerekek azóta reggelente az Apjuknál egyedül készülődnek, egyedül mennek iskolába és a legtöbb esetben egyedül is mennek haza. Apa nem ül le velük tanulni, csak kritizálja őket, igazi minőségi időt nem tölt velük.

Egy ilyen egyedül készülődős reggelükön, mikor csak ők voltak a házban, a nagylányom talált egy fénykép mögé csúsztatott ultrahang felvételt. Azonnal engem hívtak és megkérdezték mi ez. Azt javasoltam ne tőlem kérdezzék meg, mert fogalmam sincs róla (persze van, de azt gondolom ez nem az én feladatom). A lányom, aki 11 éves, egész nap ezen idegeskedett. Délután találkoztunk az iskola udvarán, mert éppen ott dolgoztam és még mindig csak tétovázott, hogy mit tegyen. Ráerősítettem, hogy beszéljen az Apjával, mert csak ő tudja a választ, aki a telefonban (én is hallottam), azt mondta, hogy ez csak egy betegség, de ne aggódjon, minden rendben lesz. A lányom rákérdezett, hogy biztos, hogy nem kisbaba? Ő pedig azt felelte, hogy "nem és ha az lenne, Ti lennétek az elsők, akiknek elmondanánk" valamint, hogy ez egy "családi titok és ne mond el senkinek, Anyának sem"...

Ezt a pár mondatot később letagadta és azt mondta a lányomnak, hogy rosszul emlékszik, ő ilyet nem mondott, hogy betegség (tipikus gázlángozás, azzal megspékelve, hogy imádja húzni az időt, mert az remekül elbizonytalanítja az áldozatot abban, hogy talán tényleg nem is jól emlékszik, hiszen már régen történt).

Eltelt 2 hónap ebben a bizonytalanságban., majd egy este a kisfiamat kihívta az Apja és a párja beszélgetni, ahol elmondták neki, hogy kistestvére (pontosabban féltesvére szerintem) fog születni és most ezt csak neki mondják el, ne mondja el se a tesvérének, se az Anyukájának (második aljas titkolózásra nevelés). Természetesen a következő 5 percben a testvére és én is tudtuk. Csak azt nem, hogy miért nem lehet a lányomnak elmondani, ami benne hatalmas bizonytalanságot keltett. Vajon miért? Vajon miért nem lehetett neki tudnia? És miért kérik arra a 9 éves gyerekemet, hogy titkolózzon előttem?

Ebben az állapotban eltelt még 2 hét, majd az Apjuk erőt vett magán és egy nyilvános helyen elmondta a lányomnak is, hogy kistestvére (szerintem féltestvére) fog születni. Egy nappal később, felhívott telefonon, úgy, hogy a gyerekeim mellette voltak és kihangosította a telefont, hogy kivédje a negatív reakciót (habár fogalma sem volt arról, hogy én már hónapok óta tudom és magával a ténnyel, hogy gyereke fog születni az ég világon semmi problémám nem volt és nincs a mai napig sem, sőt!). Mellékesen közölte, hogy egyébként a hétvégén össze is házasodnak, úgyhogy még maradni fognak a gyerekek pár napot.

Mikor ezt a kísértetiesen hasonlító kapcsolati dinamikát és tempót figyeltem kívülről, leesett a tantusz, hogy ez az ember nárcisztikus. Azt hittem, csak velem sürgetett mindent, azt hittem csak engem akart mindenáron kisajátítani minél hamarabb. Azt hittem csak az én szokásaim, szlengjeim, beszédstílusom vette át. Azt hittem, csak én vagyok olyan elsöprő az életében, hogy miattam felhagyjon a káros szokásiról. Azt hittem csak én voltam olyan hatással rá, hogy elkezdjen magával foglalkozni, hogy jól öltözködjön, hogy jól legyen nyírva a haja. Azt hittem csak miattam képes hegyeket megmozgatni azért, hogy legyen egy szuper közös otthonunk, kb azonnal.  De most kiderült, hogy ő ilyen és talált végre egy újabb áldozatot. És ez a felismerés bizony igen fájdalmas. Nagyon megviselt a tény, hogy amit én hittem valamiről (a kapcsolatunk elejéről beszélek), az sem volt igazi!

De mindezek mellett a negatív érzések mellett köszönöm a sorsnak, hogy megmutatta kívülről, hogy mennyire naív voltam, mennyire vágytam a biztonságra és mennyire visszaélt ezzel a vággyal ez az ember. Köszönöm a sorsnak, hogy láthatom NEM ÉN VOLTAM A HIBÁS! Nagyon sajnálom a lányt, aki még olyan fiatal és fogalma sincs mibe keveredett. Sajnálom, hogy nem lát tisztán és mindenét oda adja egy olyan embernek, akit még csak nem ismer igazán. De szerencséje van, mert van valaki, aki az utat amit most jár, már végig járta, méghozzá tűpontosan ugyan így és ha eljön az idő, én ott leszek és mellé állok. Azért, mert nem vagyok szar ember és azért, mert nélküle nem jöttem volna rá ezekre a felismerésekre. Nélküle nem tudnám, hogy NEM ÉN TEHETTEM RÓLA, HOGY ÍGY ALAKULT AZ ÉLETEM!

Ma még nem tudok neki erről beszélni, mert nem hinne nekem el ebből semmit, hiszen manipulálva van, ahogy én is voltam anno.

És még pár szó a gyerekekről:

Ha vele vannak, őket is manipulálja. Különbséget tesz közöttük. Kivételez a kisfiammal és egymás ellen fordítja őket. A lányomat hibáztatja mindenért. Hazudozik nekik és gázlángozik velük ("rosszul emlékszel, én ilyet nem mondtam"). Minőségi időt nem tölt velük, csak ott kell lenniük a házban, az ő hetén, mint egy kalitkában. A nyári szünetben az ő heteit a Nagyszülőknél töltötték, persze szintén hasonló nárcisztikus közegben, ahol a Papa a grandiózus, a Mama pedig az alárendelt szolga szerepét játsza (tudattalanul természetesen). És mivel nem tudnak mit kezdeni a kislányommal (hiszen ő nem illik a képbe), mert kamasz, mert művészlélek, mert csapong, mert szétszórt , mert ki tudja fejezni az érzéseit (ezeket egyébként imádom benne) ,ezért választottak és a kisfiamat Istenítik (aki az én szememben ugyan olyan imádnivaló kis csoda, mint a  nővére), amivel ők is testvérféltékenységet generálnak benne. Nekik egy szem fiuk van (ahogy Papa, a dísznárci is egyke fiú volt és vele is meg tudnék tölteni egy A4-est...), ez az egész helyzet számukra idegen és nem is tudnak ezzel mit kezdeni. A lányom pszichológushoz jár a saját kérésére, ami nagyon jót tesz neki, mert ott kiventillálhatja a történteket. Én próbálok segíteni nekik feldolgozni a történéseket (mert mindig van valami, minden hétre jut több konfliktus is), meghallgatom őket és az időnk további részében úgy szeretem őket, ahogy egy normális szülőnek kell : sokat beszélgetünk, bicikizünk, sétálunk, közös programokat csinálunk,  együtt vacsizunk, megengedem nekik, hogy a barátaikkal legyenek, megértem a kiskamaszos dolgaikat és vitázunk is ha szükséges :D Többet egyelőre nem tudok tenni, mert a kezem a mai napig meg van kötve azzal kapcsolatban, hogy velem/velünk legyenek több időt, mint ebben a nyilvánvalóan mérgező környezetben az Apjuknál.

JÖVŐ

Bízom abban, hogy a fókusz átkerül az új családjára és végre elköltözhetünk a gyerekeimmel ebből a városból, ahova miatta költöztem és miatta nem tudok innen elszabadulni.